A koldus
Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra megy egy idegen. - Adna egy kis aprópénzt? - motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját. - Nincs mit adnom, felelte az idegen. Aztán megkérdezte: - Min ülsz? - Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt. - Belenéztél már valaha is abba a ládába? - Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi. - Nézz csak bele! A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal. Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti. hogy nézd meg, mi van belül. Ám ne valamilyen ládába nézz bele! A kincs még közelebb van hozzád: önmagadban! Szinte hallom, amint mondod: „Csakhogy én nem vagyok koldus!" Valójában mindenki koldus, aki még nem találta meg igazi gazdagságát - a Lét sugárzó boldogságát, és az ezzel járó mély, rendíthetetlen békét -, bármilyen anyagi boségben éljen is. Az emberek kívül keresik az élvezet és a kielégülés morzsáit - a megbecsülést, a biztonságot vagy a szeretetet -, miközben belül kincset oriznek, amely nemcsak hogy tartalmazza az elobbieket, hanem még mérhetetlenül hatalmasabb is, mint bármi, amit a világ kínálhat!
(Részlet Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvébol) |
---|