A Mester

„Egy Mester volt eljövendo a földre, aki Indiana szent földjén született, és a titokzatos dombok között nevelkedett, Fort Wayne-tol keletre.

A Mester az indianai iskolákban tanulgatta, amit a világról tudni kell, aztán késobb, ahogy cseperedett, megismerkedett választott foglalkozása, az autószerelés mesterségével. Ám a Mester tanult már más országokról, más iskolákban, korábban élt más életei során. Emlékezett is mindenre és az emlékek bölccsé, és erossé tették, amit mások is megláttak benne, és eljöttek hozzá, hogy tanácsot kérjenek tole. A Mester hitt abban, hogy hatalmában áll segíteni magán és az egész emberiségen, és mert hitt benne így is volt. Ezért aztán mások is felismerték a hatalmát és felkeresték, orvosolná gondjaikat, és sok betegségükbol gyógyítaná ki oket.

A Mester hitt abban, hogy jó az, ha minden ember Isten fiának tekinti magát, és mert hitt benne, úgy is volt, és a muhelyekbe meg a garázsokba, amelyekben dolgozott, rengetegen eljöttek. Zsúfolásig megteltek olyan emberekkel, akik mind a Mester tanítását akarták hallani, és arra vágytak, hogy megérintse oket. És künn az utcán is tolongott a tömeg abban a reményben, hogy ha a Mester elmegy közöttük, és az árnyéka egy pillanatra végiglebben rajtuk, ettol majd megváltozik az életük. És történt, hogy a sok- sok ember miatt a muvezetok és a muhelyek tulajdonosai sorra felszólították a Mestert, tenné le a szerszámot és menne az útjára, mivel a körülötte tolongóktól sem o, sem a többi szerelo nem tud dolgozni a javításra váró automobilokon.

Így történt, hogy a Mester kiment a városokból, vidékre, az emberek pedig, akik utána mentek Messiásnak kezdték szólítani és csodatevoként emlegetni; és mert hittek abban, mit mondtak, úgy is volt. Ha a Mester beszélt hozzájuk és közben kitört a zivatar, egyetlen csepp eso sem hullott az ot hallgatók fejére, aki a legtávolabb volt tole, az is oly tisztán hallotta minden szavát, akár az elülso sorokban állók, hiába dörgött és villámlott. És a Mester mindig példabeszédekben szólt az emberekhez. És így beszélt hozzájuk:

-Mindannyiunknak hatalmunkban áll választani egészség és betegség, gazdagság és szegénység, szabadság és szolgaság között. A miénk a döntés, nem pedig bárki másé.

Megszólalt erre egy molnárlegény és azt mondta:

- Te könnyen beszélsz Mester, mert terád gondot viselnek, nem úgy, mint ránk, és neked nem kell a mindennapi betevodért gürcölnöd, mint nékünk. Ebben a mi világunkban az embernek keményen meg kell dolgoznia a megélhetéséért.

A Mester felelt neki, mondván:

-Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizu, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és rosszak – felett, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte. A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder alján hevero ágakba, meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától. Végül azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebbol a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyozodni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hagy sodorjon magával az áramlás és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.”

A többi lény kinevette, és azt mondták: „Te bolond! Engedd csak el magad és az áramlás, melyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág, és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!”

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta. Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy ido múlva felemelte a folyómeder fenekérol és többé már nem ütodött, zúzódott. Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: „Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de o repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!”

És a sodródó így szólott: „Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok, a folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.”

De ok csak egyre azt kiáltozták: „Megváltó” és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következo pillanatban a sodródó eltunt a szemük elol, ok pedig ott maradtak és legendákat találtak ki maguknak holmi megváltóról.

És történt, hogy amikor látta, a tömeg napról napra egyre erosebben szorongatja, egyre közelebb nyomulnak hozzá, és látta, hogy mind vadabbul akarják kényszeríteni, hogy szünet nélkül gyógyítsa, és csodákkal halmozza el oket, hogy o tanuljon helyettük és az o életüket élje, azon a napon a Mester felment egy elhagyatott dombtetore és ott imádkozni kezdett. És azt mondotta az o szívében: „Örökkévaló, Tündöklo Lét, ha Te is úgy akarod, múljék el tolem ez a pohár, engedd, hogy feladjam ezt a lehetetlen vállalkozást. Egyetlen egy lélek helyett sem élhetem az o életét, mégis tízezrek követelnék ezt tolem. Nagyon sajnálom, hogy hagytam, hogy mindez megtörténjék. Ha Te is úgy akarod, engedd, hogy visszatérjek a gépeimhez meg a szerszámaimhoz, és ugyanúgy élhessek, mint a többi ember.”

És akkor ott a dombteton egy hang szólott hozzá, sem nem férfié, sem nem asszonyé, sem hangos nem volt, sem halk, egy végtelenül szeretetteljes hang. És a hang azt mondotta neki: „Nem az én akaratom, hanem a tiéd teljesüljön, mert ami a te akaratod, számodra az az én akaratom is Járd hát utadat akár a többi ember és légy boldog a Földön.”

Ezeket hallván a Mestert öröm fogta el és köszönetet rebegett, és miközben lejött a dombtetorol egy kis munkadalocskát dúdolgatott. És amikor körülfogta a siránkozó tömeg, és könyörögni kezdtek, hogy gyógyítson és tanuljon helyettük, és napi huszonnégy órán keresztül hallgassa panaszaikat, és csodákkal szórakoztassa oket, rámosolygott a sokaságra, és kedvesen azt mondta nekik: - Abbahagytam.

A sokaság meglepetésében egy pillanatra megnémult. És o így szólt hozzájuk:

- Ha egy ember azt mondja Istennek, hogy mindeneknél nagyobb vágy a szenvedo világon segíteni, bármekkora árat is kell ezért fizetnie, És Isten válaszol neki, és megmondja mit kel tennie, vajon úgy kell-e cselekednie az embernek, ahogy Istentol hallotta?

- Természetesen, Mester – kiáltotta a tömeg. – Örömmel kell elszenvednie akár a pokol kínjait is, ha egyszer Isten így kívánta!

- Mit sem számít, hogy mekkorák a kínok, vagy, hogy mekkora a feladat. Amit kapott?

- Ha Isten kívánja így tisztelet annak, akit felakasztanak, dicsoség, akit keresztre feszítenek és megégetnek – felelték.

- És mit tennétek akkor – kérdezte a Mester a sokaságtól -, ha Isten maga közvetlenül hozzátok szólna, és azt mondaná: „MEGPARANCSOLOM, HOGY LÉGY BOLDOG, AMÍG CSAK ÉLSZ E VILÁGON!” Akkor mit tennétek?

És a sokaság hallgatott, néma csönd borult a dombvidékre, a völgyekre, amelyeket a tömeg ellepett. És a csöndben felhangzott a Mester szava:

- Boldogságunk útján találhatunk rá a tanulnivalóra, amelynek kedvéért ezt a létidot választottuk. Ezt tanultam én a mai napon, és úgy döntöttem, elhagylak benneteket, járja ki-ki a maga útját, úgy, ahogyan az neki tetszik.

És a Mester elindult a maga útján, áthaladt a tömegen és otthagyta oket, és visszatért az emberek és a gépek hétköznapi világába.

(Részlet Richard Bach: Illúziók címu könyvébol)